Édesanyám kalocsai származású, rokonságunk egyik fele ma is ott él. Sajnos évente csak háromszor-négyszer találkozunk velük, de ezek a találkák általában igen tartalmasra sikerednek. Minden évben kihagyhatatlan program a Fokhagymafesztivál, vagy épp a Paprika Napok. Tartva ezt a jó szokásunkat, idén is tettünk egy (borgőzös) körutat a fűszerpaprika városában.
Keresztszüleim Bátyán, Kalocsától kereken 5 kilométernyire laknak egy faluban. Mezőgazdasággal foglalkoznak, fő profiljuk – a régióból adódóan- a fűszerpaprika. Noha Szegeden is remek a fűszerpaprika minősége, egyértelmű hogy a Bács-megyei székhely paprikája a legnívósabb az országban. Ez természetesen okkal van így. A magyaros ételek elengedhetetlen kelléke a jó minőségű fűszerpaprika. Gulyások, pörköltek, paprikások. Ha egy külföldi ezeket hallja, egyből tudja a magyarok istenét.
Tavaly mi is neveztünk kis csapatunkkal a Fokhagymafesztiválra, ahol 38 csapatból sikerült –legfiatalabbként- elhoznom a harmadik helyezettnek járó kupát és okleveleket. Chilis babot készítettem bográcsban, marha lábszárral. Akkor megfogadtam, hogy eljön még velem egyszer Szegedre a kalocsai mintás hatalmas porcelánváza, a fesztivál főzőversenyének vándorserlege. Nem is nyugszom meg, míg fogadalmamat be nem váltom. 1 éves szünet után jövőre ismét szeretnék rajthoz állni, és megmérettetni magam a többi bográcsbűvölővel.
Idén tehát nem főztünk, hanem a Paprika Napokon engedtük ki a fáradt gőzt. Árusok garmadája, koncertek, birkapörkölt, na meg természetesen nem csekély mennyiségű alkohol tette emlékezetessé a hétvégénket. Együtt énekeltünk a Beatricével, roptuk a táncot a mulatósra, sétáltunk az árusok között, bortúrán vettünk részt. Egyszóval tömény szórakozásban volt részünk. A buli másnapján kipihenvén a fáradalmakat megnéztük a Dunát, körbejártuk azt a partszakaszt ahol kisgyerekekként annyit szaladgáltam, meglátogattuk keresztanyám barátnőjét, aki ugyanúgy és ugyanott süti a halat, mint 15 évvel ezelőtt. Minden modernizálódik, a világ rohan, ám van, ami nem változik. Séta a családdal, frissen sült hal illata, strandolók, napozók, esetleg horgászok körvonala a távolban, na meg egy kávé a Duna-parton. Valahogy így festett ez 15 évvel ezelőtt is. Baj az, ha ugyanolyannak látom az egészet, mint 5 éves koromban? Egyáltalán nem. Hiszen jó tudni, hogy valahol a világban van egy kis sziget, ahol az ember el tud bújni a gondok elől, ahol kikapcsolódhat, és ahol pont úgy tud nevetve ugrándozni, mint hajdan 5 éves önmaga. Hisz megöregszünk, de teljesen felnőni sohasem fogunk. Ez pedig nagyon jól van így.
Ti mondtátok