Gyorséttermek. Mindenki ismeri őket, rengetegen szidják, vagy épp imádják, de egy biztos: alig van ember, aki legalább egyszer ne fordult volna meg valamely híres-neves étteremlánc kifőzdéjében, vagy akár egy sarki büfében. Az a helyzet, hogy szakács létemre néhanapján engem is legyűr a csábítás, és bizonyos időközönként megmártózom a hamburger illattengerben.

Milliónyi tény, vagy legalábbis tényként közölt állítás hangzott már el a gyorskaják ellen tüntetők szájából. Édes mindegy, hogy miféle hamburgerről beszélünk, a húspogácsa mindig elengedhetetlen tartozéka. Igen ám, csak nincs az a farkaséhes vándor, aki korgó gyomorral azon kezd el gondolkozni, hogy vajon honnan jött, mennyi idős, és úgy általánosságban miféle husi került az ételébe. Talán jobban is járunk vele, ha nem kezdünk el ezen agyalni. Nyílt titok, hogy a gyorsétkezdék az általuk felhasznált húsok elég nagy részét más kontinensről szerzik be. A Nagy-Britanniában működő éttermekbe például Brazíliából, Argentínából, vagy épp Chiléből érkezik a szállítmány. Ezzel csupán annyi a gond, hogy a lefagyasztott húsok kb. 1 hónapot töltenek a hajók konténereiben. Azért ez a tény cseppet sem szívderítő...

Egyértelmű, hogy a gyorskaja „függőség” leginkább a fiatalabb korosztály problémája. Egy kiskrapeknak csábítóbb lesz egy hamburger, vagy épp hot dog, pláne ha kap mellé valamilyen ajándékfigurát is. Meglepő hát, ha előnyben részesíti ezt egy kiadós, egészséges húslevessel szemben? Persze itt jön képbe a szülő, akinek kötelessége (lenne) kezelni a helyzetet. De legalább megpróbálni. Csak a mai világban egyszerűbb bedugni a kölköt a TV elé 1-2 csomag chips- szel meg kólával, mint edzésre vinni. Nem hülyeség az az elmélet, miszerint mindent lehet fogyasztani, csak mértékkel. Az égvilágon semmi probléma nem lenne a havonta 1x-2x elfogyasztott gyorskajával, ha kellő mennyiségű mozgással párosulna. Itt jön a másik bibi. Manapság annyira kevés időt töltünk sportolással, és mozgással, hogy az már szinte elkeserítő. A gyerekek pedig ahelyett, hogy rúgnák a bőrt a grundon, elmennek a „Mekibe”, vagy „Burgerbe” és ott vitatják meg a napi eseményeket. Természetesen mindezt az után, hogy egy rakás sz..rt tömtek már magukba az iskolai büfékben.

Aki volt olyan bátor, és eljutott idáig, talán azt hiszi rólam, hogy egy megrögzött próféta vagyok, aki a sajburgerek ellen kampányol. Az igazság ennél árnyaltabb… az a szomorú, hogy tisztában vagyok ezeknek a mű kajáknak minden hátulütőjével, mégis megesik, hogy rájuk fanyalodom. Tagadhatnám, de minek: van, amikor megkívánom ezeket a „szemeteket”. Annak ellenére, hogy 1 hónap múlva kezdek egy reformkori konyhával foglalkozó tanfolyamot, nos… még így is beteszem a lábam hébe-hóba valamelyik gyorsétterembe. Folyamatosan szidom az egészet, mégis van, mikor beállok a tömegek sorába, és kikérem a sült krumplimat, a kólámat, meg a hamburgeremet. Ráadásul ízlik is.

Paradoxon, igaz?